Vámszedőből szuper/élsportoló

Noha a dobermann viszonylag fiatal fajta, a kialakításához felhasznált kutyákat, illetve a fajta pontos eredetét igen nehéz azonosítani. Létrehozása Frederich Louis Dobermann úr nevéhez köthető, aki a thüringiai Apolda városában élt és dolgozott. nyugodtan elmondható róla, hogy életében sok minden volt, csak akasztott ember nem: számos területen kipróbálta magát, és mivel fényes karriert futott be mint falusi dögnyúzó, úgy döntött, tudását embereken is kamatoztatja, így adószedőként vállalt állást. Dobermann nem elégedett meg ennyivel: félállású rendőrként, valamint sintérként is dolgozott. Ha módja lett volna rá, valószínűleg a BKV-nál is vállal jegy- és bérletellenőri pozíciót, hogy az általa betöltött, közutálatnak örvendő munkakörök palettája minél szélesebb legyen...

Mivel Dobermann úr adószedőként veszélytelennek korántsem mondható munkát látott el, úgy döntött, testi épségét goromba, harapós kutyákkal kívánja megőrizni. Ami ezután következett, azt illetően csak találgatásokra hagyatkozhatunk, mivel Dobermann úr - bár lehetett pedáns adószedő - célzott keresztezéseiről egyáltalán nem vezetett semmilyen feljegyzést. Feltételezések szerint a fajta kialakításában részt vett a rottweiler, bizonyos thüringiai juhászkutyák, a német pinscher és még sokan mások. Tekintettel a dobermann jellegzetes rajzolatára és védőkészségére, a rottweiler-eredetre hivatkozni nem túl kockázatos állítás. Temperamentuma igazolni látszik a pinscher- és manchesterterrier-ősöket. A lehetséges keresztezések között felmerül még a beauceron neve is, mely feltűnő hasonlóságokat mutat a dobermannal. Az 1900-as évek elején a nyak és a fejforma kecsesebbé tételének szándékával agarat is bevontak a fajta nemesítésébe.

F. L. Dobermann nem érhette meg a róla elnevezett fajta végső formába öntését. 1884-ben bekövetkezett halálát követően a tenyésztésben a szintén Apoldából származó Otto Göller vette át a vezető szerepet. Göller drákói szigorral látott munkának. Felvásárolta a környék összes dobermannját, majd a gyengéket - a "Hadd hulljon a férgese!" mondás szellemében - egyszerűen kiirtotta, és csak az erős, egészséges egyedeket használta tenyésztésre. Ezzel nemcsak a fajta érdekét szolgálta, de nyilván jelentős költségeket is megtakarított, hisz az általa alapított von Thüringer kennelben valószínűleg ritka látogató lehetett az állatorvos. Vele párhuzamosan haladt Gosswin Tischler "von Grönland" elnevezésű tenyészete. Tischler - a legnagyobb meglepetésre - nem máshonnan, mint Apoldából származott. Egy tőle származó legendás kan (Graf Belling von Grönland), valamint Göller kutyái tekinthetők a mai, modern dobermann őseinek.

Napjaink magas, pazarul elegáns típusában Dobermann úr aligha ismerné fel saját alacsony, zömök, körtefejű, félhosszú szőrű kutyáit, ám minden bizonnyal elégedett lenne a látvánnyal. Habár kitenyésztése során a dobermann jelentős átalakuláson ment keresztül, egy dolog azóta sem változott: mindig féltek tőle. Ez kezdetben valamelyest érthető is volt, hiszen a fajta atyja munkaköri kötelességként várta el, hogy kutyái harapósak és kifejezetten agresszívek legyenek. Úgy látszik, a genetikailag kódolt előítéletek rendkívül erősek, mert hiába vált a dobermann időközben fegyelmezett munkakutyává, az emberek időről időre szükségét érzik, hogy rettegjenek tőle. Ahhoz, hogy megpróbáljuk eloszlatni a számos esetben tökéletesen alaptalan félelmeket és a fajtával kapcsolatos megkövült sztereotípiákat, nézzünk kicsit a dolgok mélyére, és vizsgáljuk meg, mennyi igaz a dobermannt körüllengő "babonákból".